2008 New York, Egyesült Államok
Augusztus 14.
Augusztus 14.
Életem legrosszabb napján Anyával, Apával és az ikertestvéremmel Leila-val a kedvenc kínai éttermünkbe mentünk ebédelni.
Már késő délután volt, amikor haza felé tartottunk az autópályán. Leila és én a hátsó üléseken éles vitába kezdtünk a tofuról... Én azt állítottam, hogy a tofu tulajdonképpen egy halból készül ő pedig azt hogy egy különleges rák fajtából van.
- Ne veszekedjetek! - szólt ránk Anya az anyósülésről. - Hagyjátok apátokat nyugodtan vezetni!
- Dehát akkora hülyeségeket beszél, hogy az hihetetlen! - mutattam ujjal a duzzogó Leilára.
- Hé! - kiáltott rám Leila.
- Azonnal fejezd ezt be kisasszony, különben hátrakötöm a sarkadat! - nézett apu a visszapillantó tükörbe.
Leila gonoszan vigyorgott és kinyújtotta rám a nyelvét, amire én egy jó nagy oldalba könyökléssel reagáltam. Aznap enyhén paprikás hangulatban voltam. Már reggel óta majd' szétfeszített az ideg. A kocsiba is úgy kellett beráncigálni, pedig a kínai kajára sosem mondtam volna nemet. Talán tényleg jobb lett volna, ha aznap nem megyünk sehová. Azóta is bánom, hogy nem hallgattam a megérzéseimre és voltam erőszakosabb.
- Na most már aztán elég legyen ebből! - fordult hátra szinte teljesen Anya. - Amint hazaértünk számolunk! - bökött rám fenyegetően a a mutatóujjával.
- Pedig én nem is... - kezdtem volna védekezni, de Apa egy figyelmeztető pillantásával elhallgattatott.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. A testvérem már születésünktől fogva sokkal jobban értett hozzá, hogyan hajtsa az ő malmára a vizet. Lehet, egyszerűen csak orbitális nagy szerencséje volt, nem tudom. Valószínűleg a drágalátos "szerencséje" jóvoltából történhetett, hogy amíg ő a Leila nevet kapta (ami nekem ezerszer jobban tetszett mint a sajátom) addig én Angela Hathaway lettem. "Tiszta kicseszés!" - mondogattam mindig.
Sajnos ezen a napon nem kedvezett neki a szerencse.
10 perc után a nővérem megunta magát, feltérdelt az ülésre (ahogy mi ketten mindig is szoktuk amikor valahova utaztunk) és félig lehúzta az ablakot, majd kihajolt és élvezte ahogy a szél a haját borzolja. Kis idő múlva követtem a példáját.
- Mit csináltok?! - szólt ránk Anyu. - Azonnal szálljatok le onnan és csatoljátok be az öveiteket! Ne kelljen hátrafordulnom megint!
- Egész eddig nem volt semmi bajotok ezzel! - méltatlankodtam, miközben becsatoltam az övem és feltekertem az ablakot. Leila egyszerűen csak visszacsusszant a helyére. - Amíg ő csinálta egyedül, addig teljesen rendben volt minden, de ha én is elkezdem akkor máris szóltok érte! Nem éertem miért kell vele állandóan kivételezni.
- Ezt meg honnan veszed? - ripakodott rám a testvérem. - Már megint rád jött az 5 perc vagy mi?
- Igaza van drágám, tényleg felfújod a dolgot. - próbált csitítani Anya.
- Na látod erről beszéltem! Mindig csak neki adtok igazat! - kaptam fel a vizet. - Én miért nem vagyok nektek olyan fontos mint ő?! - keltem ki magamból.
Anya gondterhelt arccal visszafordult és az orrnyergét masszírozta, miközben a fejét rázta.
- Miért utálsz ennyire? - bámult rám Leila párás szemekkel. A mellkasom összeszorult a hirtelen jött bűntudattól. Nem akartam megbántani senkit. Mielőtt azonban megszólalhattam volna apa is hátrafordult és ránk nézett.
- Senki sem utál senkit. - csitított. - Mindkettőtöket egyformán szeretünk...
- Valaki áll az úton! - kerekedett el anyám szeme. - Lassíts!
- ... és egyikőtöket sem ... - folytatta Apa, aki ezt meg sem hallotta.
- Dean, neki fogunk menni! -kiabálta Anya magából kikelve.
Erre Apa gyorsan félrerántotta a kormányt. De már késő volt. Az utolsó amire emlékszem az a mi sikolyunk és az út közepén álló ember vérfagyasztó, gonosz mosolya ahogy a kocsink után néz. Sosem fogom elfelejteni.
A balesetet egyedül csak én éltem túl... meg az alig egyhónapos kutyánk, Roxi. Őt otthon kellett hagynunk. Mivel a rokonságom nagy része az Államok másik felében lakott, ezért a kórházban való tartózkodásom alatt alig voltak látogatóim. Csak Anya és Apa néhány barátja jött el, de nem volt kedvem beszélni senkivel. 4 nappal később aztán megjelent egy nő, akit a szüleim jelöltek ki esetleges gyámul, ha velük történne valami. A nagymamám volt az , akit nem mellesleg még életemben nem láttam. De mégis, ahogy ott, a rideg és barátságtalan kórteremben könnyes szemmel magához szorított 4 napja először éreztem magam biztonságban.
Életem addigi 10 éve alatt egyáltalán nem jártam még kisvárosban. Ezért kissé furcsán éreztem magam amikor a Mamámhoz költöztem az Illinois állambeli Dwight-ba, az USA északi részébe. Bár már lassan 2 hónapja laktam ebben az óriási kertes házban , amit a Nagymamám "otthon"-nak nevezett, még így is honvágyam volt. Hiányzott az a nagyvárosi nyüzsgés ami álltalában New York-ot jellemezte.
Szerencsémre a szomszédok kedvesek voltak és lekesen üdvözöltek. Általában mindenféle házilag készített sütivel és pitével megrakodva jöttek, és miközben jól szemügyre vettek maguknak, sajnálkozva jegyezték meg nekem vagy a Mamának, hogy "A szeme tiszta Dean." , esetleg "Ó istenem, mintha Sarah-t látnám!" - utaltak arra, hogy mennyire hasonlítok a szüleimre. Az igazat megvallva akármennyire kedvesek is voltak, kezdtek picit az idegeimre menni. Az egyetlen emberek, akik nem tettek szánalom tárgyává az a közvetlenül mellettünk lakó Rivers család volt. Mr és Mrs Riversnek van egy velem egykorú lánya Sophie és egy nálunk két évvel idősebb fia, Jason. Miután ők is tiszteletüket tették nálunk, Sophie szinte minden nap meglátogatott. Néha-néha a bátyja is átjött vele, amikor nem volt jobb dolga.
Az ő barátságuk és a kutyám, Roxi állandó társasága ellenére is néha rám tört a magány, amikor Sophie-ék iskolába mentek (először a balesetem, majd az állandó korházi kontrollok és a pszihológusnál tett gyakori viziteim megnehezítették az iskolába járást, ezért magántanuló lettem), vagy amikor az enyhén vallásos mamám misére ment (én a törött lábammal nem tudtam vele elmenni).
Ilyenkor leültem az ágyam tövébe és miközben a fejét az ölembe hajtó Roxit simogattam, merengve bámultam az éjjeli komódomon a saját tévém mellett heverő kis ékszerdobozt ( aminek a kulcsára azóta sem leltem rá) vagy a nyakamban lógó medálokat szorongattam. A fényképeken kívül ezek voltak az egyetlen dolgok amik a régi életemből maradtak. A nyakláncomon eredetileg egy medál volt, az egyik az enyém a másik Leiláé.
Valahogy mindig azt vártam, hogy a szüleim berontanak a szobába, átölelnek és azt mondják, hogy minden rendben lesz. De az a pillanat sajnos még azóta sem jött el.
- Ne veszekedjetek! - szólt ránk Anya az anyósülésről. - Hagyjátok apátokat nyugodtan vezetni!
- Dehát akkora hülyeségeket beszél, hogy az hihetetlen! - mutattam ujjal a duzzogó Leilára.
- Hé! - kiáltott rám Leila.
- Azonnal fejezd ezt be kisasszony, különben hátrakötöm a sarkadat! - nézett apu a visszapillantó tükörbe.
Leila gonoszan vigyorgott és kinyújtotta rám a nyelvét, amire én egy jó nagy oldalba könyökléssel reagáltam. Aznap enyhén paprikás hangulatban voltam. Már reggel óta majd' szétfeszített az ideg. A kocsiba is úgy kellett beráncigálni, pedig a kínai kajára sosem mondtam volna nemet. Talán tényleg jobb lett volna, ha aznap nem megyünk sehová. Azóta is bánom, hogy nem hallgattam a megérzéseimre és voltam erőszakosabb.
- Na most már aztán elég legyen ebből! - fordult hátra szinte teljesen Anya. - Amint hazaértünk számolunk! - bökött rám fenyegetően a a mutatóujjával.
- Pedig én nem is... - kezdtem volna védekezni, de Apa egy figyelmeztető pillantásával elhallgattatott.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. A testvérem már születésünktől fogva sokkal jobban értett hozzá, hogyan hajtsa az ő malmára a vizet. Lehet, egyszerűen csak orbitális nagy szerencséje volt, nem tudom. Valószínűleg a drágalátos "szerencséje" jóvoltából történhetett, hogy amíg ő a Leila nevet kapta (ami nekem ezerszer jobban tetszett mint a sajátom) addig én Angela Hathaway lettem. "Tiszta kicseszés!" - mondogattam mindig.
Sajnos ezen a napon nem kedvezett neki a szerencse.
10 perc után a nővérem megunta magát, feltérdelt az ülésre (ahogy mi ketten mindig is szoktuk amikor valahova utaztunk) és félig lehúzta az ablakot, majd kihajolt és élvezte ahogy a szél a haját borzolja. Kis idő múlva követtem a példáját.
- Mit csináltok?! - szólt ránk Anyu. - Azonnal szálljatok le onnan és csatoljátok be az öveiteket! Ne kelljen hátrafordulnom megint!
- Egész eddig nem volt semmi bajotok ezzel! - méltatlankodtam, miközben becsatoltam az övem és feltekertem az ablakot. Leila egyszerűen csak visszacsusszant a helyére. - Amíg ő csinálta egyedül, addig teljesen rendben volt minden, de ha én is elkezdem akkor máris szóltok érte! Nem éertem miért kell vele állandóan kivételezni.
- Ezt meg honnan veszed? - ripakodott rám a testvérem. - Már megint rád jött az 5 perc vagy mi?
- Igaza van drágám, tényleg felfújod a dolgot. - próbált csitítani Anya.
- Na látod erről beszéltem! Mindig csak neki adtok igazat! - kaptam fel a vizet. - Én miért nem vagyok nektek olyan fontos mint ő?! - keltem ki magamból.
Anya gondterhelt arccal visszafordult és az orrnyergét masszírozta, miközben a fejét rázta.
- Miért utálsz ennyire? - bámult rám Leila párás szemekkel. A mellkasom összeszorult a hirtelen jött bűntudattól. Nem akartam megbántani senkit. Mielőtt azonban megszólalhattam volna apa is hátrafordult és ránk nézett.
- Senki sem utál senkit. - csitított. - Mindkettőtöket egyformán szeretünk...
- Valaki áll az úton! - kerekedett el anyám szeme. - Lassíts!
- ... és egyikőtöket sem ... - folytatta Apa, aki ezt meg sem hallotta.
- Dean, neki fogunk menni! -kiabálta Anya magából kikelve.
Erre Apa gyorsan félrerántotta a kormányt. De már késő volt. Az utolsó amire emlékszem az a mi sikolyunk és az út közepén álló ember vérfagyasztó, gonosz mosolya ahogy a kocsink után néz. Sosem fogom elfelejteni.
A balesetet egyedül csak én éltem túl... meg az alig egyhónapos kutyánk, Roxi. Őt otthon kellett hagynunk. Mivel a rokonságom nagy része az Államok másik felében lakott, ezért a kórházban való tartózkodásom alatt alig voltak látogatóim. Csak Anya és Apa néhány barátja jött el, de nem volt kedvem beszélni senkivel. 4 nappal később aztán megjelent egy nő, akit a szüleim jelöltek ki esetleges gyámul, ha velük történne valami. A nagymamám volt az , akit nem mellesleg még életemben nem láttam. De mégis, ahogy ott, a rideg és barátságtalan kórteremben könnyes szemmel magához szorított 4 napja először éreztem magam biztonságban.
Életem addigi 10 éve alatt egyáltalán nem jártam még kisvárosban. Ezért kissé furcsán éreztem magam amikor a Mamámhoz költöztem az Illinois állambeli Dwight-ba, az USA északi részébe. Bár már lassan 2 hónapja laktam ebben az óriási kertes házban , amit a Nagymamám "otthon"-nak nevezett, még így is honvágyam volt. Hiányzott az a nagyvárosi nyüzsgés ami álltalában New York-ot jellemezte.
Szerencsémre a szomszédok kedvesek voltak és lekesen üdvözöltek. Általában mindenféle házilag készített sütivel és pitével megrakodva jöttek, és miközben jól szemügyre vettek maguknak, sajnálkozva jegyezték meg nekem vagy a Mamának, hogy "A szeme tiszta Dean." , esetleg "Ó istenem, mintha Sarah-t látnám!" - utaltak arra, hogy mennyire hasonlítok a szüleimre. Az igazat megvallva akármennyire kedvesek is voltak, kezdtek picit az idegeimre menni. Az egyetlen emberek, akik nem tettek szánalom tárgyává az a közvetlenül mellettünk lakó Rivers család volt. Mr és Mrs Riversnek van egy velem egykorú lánya Sophie és egy nálunk két évvel idősebb fia, Jason. Miután ők is tiszteletüket tették nálunk, Sophie szinte minden nap meglátogatott. Néha-néha a bátyja is átjött vele, amikor nem volt jobb dolga.
Az ő barátságuk és a kutyám, Roxi állandó társasága ellenére is néha rám tört a magány, amikor Sophie-ék iskolába mentek (először a balesetem, majd az állandó korházi kontrollok és a pszihológusnál tett gyakori viziteim megnehezítették az iskolába járást, ezért magántanuló lettem), vagy amikor az enyhén vallásos mamám misére ment (én a törött lábammal nem tudtam vele elmenni).
Ilyenkor leültem az ágyam tövébe és miközben a fejét az ölembe hajtó Roxit simogattam, merengve bámultam az éjjeli komódomon a saját tévém mellett heverő kis ékszerdobozt ( aminek a kulcsára azóta sem leltem rá) vagy a nyakamban lógó medálokat szorongattam. A fényképeken kívül ezek voltak az egyetlen dolgok amik a régi életemből maradtak. A nyakláncomon eredetileg egy medál volt, az egyik az enyém a másik Leiláé.
Valahogy mindig azt vártam, hogy a szüleim berontanak a szobába, átölelnek és azt mondják, hogy minden rendben lesz. De az a pillanat sajnos még azóta sem jött el.
